A lélek tükre és a pleisztocén agyag
„Fülledt és fojtó volt a levegő, mindenféle virágok szag-váladékokat leheltek magukból, nemi betegségekben szenvedő pacsirták nyöszörögtek az ágakon: de Párizs felől üdítő vitriol-illat terjengett.” (Zola Emil, a realista - Karinthy Frigyes, Így írtok ti,)
Írta: Csíki Sándor
Miután a germán gyökerű romantika és az orosz-francia realizmus is kinyúvadt, gall „izmusok” lepik el Európát. Az illatos petit madeline-jét teába mártogató Proust és Rimbaud fekete szagú impresszionizmusa. A részegítően buja aromákat megéneklő Baudelaire szimbolizmusa. Az egyszer kubista Apollinaire őszidő-illatú hangaszálainak szürrealizmusa. A csatorna és rothadó burgonya bűzökben tobzódó Zola naturalizmusa. Ebbe az lábszagú, zsenitudatú századvégi párizsi kavalkádba robban be egy üdén rózsa és írisz illatú ultra-romantikus vígjáték. A Savinien de Cyrano alakjáról, Molière kortársáról mintázott darab kezdettől fogva sikeres. A sors bizarr fintora, hogy Edmond Rostand, az orr monológjáról (is) híres „Cyrano de Bergerac” szerzője a spanyolnátha halálos vírusától éppúgy elveszítette a szaglását, ahogy a tizenhetedik században élt szodomita Savinien a szifilisztől.
Zűrzavaros október az ezerkilencszáztizennyolcas. Tizenhetedikén, csütörtökön, gróf Tisza István a képviselőházban elismeri a központi hatalmak vereségét. Ugyanezen a napon, a Pestnél vidámabb Brooklynban (NYC) megszületik Margarita Carmen Cansino, akit Rita Hayworth néven ismer majd meg a mozgóképszínházak közönsége. S, miközben Margarita Carmen anyja vajúdik - kezében tükörrel és rúzzsal - kilép az élők sorából Karinthy Frigyes várandós színésznő felesége, Judik Etel (32). Októberi halálát ugyanaz a kínai eredetű H1N1 vírus okozza, amely az I. világháborút túlélő Apollinaire-t novemberben, a háború végét ünneplő Edmond Rostandot pedig decemberben éri utol.
Szerelme elvesztésével Karinthy mély depresszióba esik. Fél az egyedülléttől, fél az éjszakáktól, fél az élettől. Kosztolányiékhoz jár át aludni, amíg a járvány végül a barátját is eléri. A felgyógyulása után sokáig lábadozó Kosztolányi, akárcsak Edmond Rostand és Apollinaire, a vírustól (és persze, az évek óta szívott kokaintól) a szaglását is veszti. Tragikus fejlemény ez egy olyan művésznek, akinek az íróasztalán „alkotás-serkentő” illatokkal teli tíz különböző színű üvegcse is állt, s aki Babitshoz, s a kor sok más neves személyiségeihez hasonlóan, mélyen hitt a művészi kiválóság és a szagok iránti érzékenység szoros kapcsolatában.
A szaglás és az érzelmek szoros kapcsolatának feltételezése korántsem újkeletű fejlemény. A kiszámíthatatlanul szeszélyes svéd királynő, Krisztina szolgálatába belepusztult Descartes és a napi negyven-ötven illatozó csokoládés kávét is elfogyasztó, Cyranohoz hasonlóan tekintélyes orrú Voltaire, egymástól függetlenül is úgy vélték, hogy az illatok és az érzelmek között szoros a kapcsolat. Mindezen hizelgő megítélés ellenére, az érzékek Arisztotelész óta elfogadott hierarchiájában az emberi szaglás csupán a látás, a hallás és a tapintás után következik. Épphogy megelőzve a semmibe vett ízlelést.
„A szaglás a képzelet érzéke” – írta a nagyorrú Voltaire kisorrú kortársa, Rousseau. Léleklátó kijelentés ez, pedig Rousseau igencsak keveset tudhatott minderről. S, ha már ennél a mondatnál tartunk: Vajon mi mennyivel tudunk többet a szaglásról? Mennyire becsüljük az orrunkat, mennyire tartjuk nagyra legősibb érzékelésünket? Nos, a helyzet ezúttal sem rózsásabb, mint az ízlelésnél (lásd: Borigo 2021. … szám). Pedig akad itt is, amit az érdeklődő Olvasónak elmesélni érdemes. Például azt, hogy az eddig olvasottakhoz, hallottakhoz, tanultakhoz képest, valójában hányféle illat megkülönböztetésére is lennénk, vagyunk képesek.
A szaglásról tanított és a témában tájékozottnak számító kisebbség számára ma is pontosnak hitt állítások az emberi szaglóhám ezer (103) különféle receptorsejtjéről és az emberi orr tízezer (104) illatot megkülönböztetni képes teljesítményéről szólnak. Ezek tényleg fantasztikusan didaktikus, „gyönyörű” számok, ám az lesz a legjobb, ha nyomban el is felejtjük őket. Miért? Mert nem igazak! Éppúgy nem igazak, ahogy a Borigo korábbi számában a sárga pleisztocén agyagig gyalázott nyelvtérkép sem igaz - bárki is használja azt illusztrációként.
Nos, ami az ezer receptorsejtet illeti, ez a „fake-news” 1991-ben indult útjára. A Nobel-díjjal 2004-ben elismert Richard Axel és Linda B. Buck ekkor tették közzé azt a tanulmányukat, amelyben az egerek mintegy ezer (103), a szaglásban szerepet játszó receptor-fehérjét kódoló génjéről írtak. Az Axel és Buck által vizsgált egértörzsben, ahogy az emlősökben általában, valóban ezer körüli különböző szaglóreceptor típus található. Eddig tehát, az állítás akár még igaz is lehetne, ám az emberi evolúció során az ezer génből számos elveszett, vagy már nem fejeződik ki, ami miatt az emberi szagreceptor típusok száma már nem ezer, hanem négyszáz. (0,4x103).
Ami pedig a tízezer (104) illat megkülönböztetésének képességét illeti, ezt is felejtsük el, mert ez sem igaz! A tízezer egy közel száz esztendeje, 1927 óta forgalomban lévő, jócskán elavult becslés. Az új igazság fantasztikusabb, mint várnánk. A Rockefeller University (NYC) kutatóinak kísérleten alapuló becslése (2014) szerint, a négyszáz különféle szagreceptor által érzékelt szaganyag kombinációjából több mint egy billió (1012) szag/illat megkülönböztető érzékelésének képessége következik, ami drámaian nagy különbség a művelt közönség tudatába éppen csak beszivárogni kezdő tízezerhez képest.
Ha pedig már így belejöttünk a rendrakásba, érdemes azt is hozzátenünk, hogy, bár a receptor típusok száma első közelítésben egészen jó kvalitatív képet ad, ám önmagában mégsem alkalmas a szaglóképesség előrejelzésére. A kutyának például egyharmaddal kevesebb (800) szagreceptor típusa van, mint a patkánynak (1200), mégis jóval kifinomultabb a szaglása. Az újabb kutatások az emberi szaglásról eddig tanítottakat is jelentősen átírták. Kiderült, hogy az ember a szagok feldolgozásához jóval kiterjedtebb agyterületeket vesz igénybe, mint azt korábban sejteni lehetett. A négyszáz szagreceptor és a szaglóhám csekély mérete azért sem igazolják az emberi szaglás – sokáig hitt - csökevényességét, mivel az agyunk és a szaglóhám közti kapcsolat az emlősök körében is egyedülállóan kiterjedtnek számít. A legújabb kutatásokból az is világosan kiderül, hogy az emberi szaglás sokkal kifinomultabb és érzékenyebb, mint ahogy azt eddig gondoltuk. Az emberi szaglás érzékenységét jól mutatja, hogy a földgázhoz adott „büdösítő” etil-merkaptánt az emberi orr akár milliárdszoros hígításban is érzékelni képes.
Appendix
Mindennapjainkat a viselkedésünket befolyásoló illatok tengerében éljük. Ezért sem véletlen, hogy a születésünk után elsőként aktiválódó érzékszervünk éppen a szaglásunk, s a továbbiakban is ez az egyetlen érzékszervünk, amelyet nem tudunk „kikapcsolni”. Non-stop működik. A szaglás evolúciós fontosságára utal az is, hogy a génállományunknak egy nem vártan nagy része (3-5%) használódik fel a szagló receptorok fehérjéinek kódolására. E szembetűnő különlegességei ellenére, az illatok és emóciók közti ős-kapcsolat is többnyire rejtve marad előttünk. Pedig, a szaglás napi érzelmeinknek legalább a háromnegyedében érintett, sőt, az érzelmek csoportdinamikájára, a ciklusok összehangolására is hatással bír.
Mindehhez, és a borhoz is kapcsolódó jó hírünk, hogy a szaglásunk trenírozható. Minél többet gyakoroljuk az illatok felismerését, elkülönítését, annál többfélét tudunk egymástól megkülönböztetni, s annál inkább értjük önmagunkat is. Mindehhez pedig, már nem is szükséges más, „csupán” annyi, hogy képesek legyünk, akár új szavakkal is, de megnevezni a felismert ismeretlent.
A szerző a foodandwine.hu főszerkesztője
